Star InactiveStar InactiveStar InactiveStar InactiveStar Inactive
 

A Nagydobronyi Középiskolában idén rendhagyó módon a szabad ég alatt, az iskola udvarán emlékeztünk meg az aradi vértanúkról. A vírus terjedését megelőzni hivatott intézkedések, szabályok miatt 2020-ban az iskola színházterme üresen maradt, holott eddig minden év október 6-án népes közönség előtt itt hangozhattak el a hős tábornokokról szóló versek.

  Az iskola hátsó udvarán 2019-ben a vértanúk emlékére fenyőfasort ültettek az iskola tanulói. Sajnos a fák többsége nem élete meg a következő emléknapot. Most viszont új facsemeték kerültek a kiszáradtak helyére. E jelképes fasor mellett csendült fel nemzeti himnuszunk és kezdődött el a hatodik órán az emlékműsor Varga Sándor magyartanár emlékbeszédével.  

 Beszédében a tanár úr megemlítette, hogy szomorú évforduló következett el ebben az esztendőben: „Száz éve valahol nyugaton döntöttek a magyar nép sorsáról úgy - hogy nem érdekelte a döntéshozókat, mi lesz aztán, hogy fog élni ez a nemzet, otthonából, országából kiforgatva.” Felhívta a figyelmet arra a keserű történelmi tapasztalatra, hogy a magyar nemzetnek gyakran kellett harcba szállnia nemzeti érdekei védelmében.  Nem volt ez másképp 1848-49-ben sem. A szabadságharc a nemzeti élet kibontakozását akadályozó császári kormányzat törvénysértő intézkedései miatt következett be. Az október 6-án kivégzett főtisztek, bár többségük nem magyar származású volt, természetes módon azonosultak a forradalom céljaival, és hűséggel kitartottak a végsőkig. 

  A beszédet követően a narrátorok, Nagy Dzsenifer és Pinte Zsófia a történelmi eseményeket, a kivégzés körülményeit mondták el a kisszámú, mondhatni jelképes közönségnek. A tizenhárom tábornok alakját, helytállását és emlékezetét a következő versek elmondása, elhangzása tette elevenné:

Székely (Nuszbek) Sándor: Október 6. – elmondta Balog Zsófia, Ráti Zorka 7. a,  

Petőfi Sándor: Magyar vagyok (részlet) – elmondta Molnár Éva, 7. b

Heinrich Heine: 1849 októberében (részlet) – elmondta Pap Krisztina, 7. b

Vályi Nagy Géza: Az aradi tizenhárom – elmondta László Jázmin, Balog Annaliza, 7. a,

Dömény József: Október 6. - elmondta Balla Ferenc, Csoma Sándor, Szanyi Szabolcs, 8. b,

Tarnavölgyi [Fiák] András: Hősök ünnepén – Szilvási Krisztina, Pinte Zsófia, Kiss Alexa, 9. b,

Ady Endre: Október 6. – elmondta Ráti Zsófia, 9. c,

Móra László: Október 6-án – elmondta Kiss Andrea, 9. c.

Elhangzott még Kossuth Lajos ceglédi beszédének részlete (Csoma Sándor, 8. b) és Leiningen-Westerburg Károly (Pinte Zsófia, 9. b) búcsúlevele is. 

Az rendezvényt a Szózat zárta le, melynek elhangzása alatt a tavaly elültetett és a mostoha telet, talajviszonyokat túlélt három fenyőfára a tisztelet és megemlékezés jelképes gesztusaként nemzeti színű szalagokat kötöttek a kis versmondók.

Az emlékbeszéd:

             Tisztelt tanárok, kedves gyerekek, emlékező közönség!

 Ez az év szomorú évfordulót hozott. Tudtuk, évek óta, hogy közelít, s egyszer itt lesz… Száz éve valahol nyugaton döntöttek a magyar nép sorsáról úgy - hogy nem érdekelte a döntéshozókat, mi lesz aztán, hogy fog élni ez a nemzet, otthonából, országából kiforgatva!

 És nem ez volt az utolsó ilyen alkalom… Mert azóta is, időről időre újra bekövetkezik valami hasonló megrázkódtatás! Kisebb Trianonokkal teszik próbára nemzetünket. Ha egy kicsit kezdi magát jól érezni a magyar, valakik mindig emlékeztetik, hogy ami más nemzeteknek jogosan jár, az neki nem, vagy csak részben. Ilyenkor a magyarság kénytelen kicsit összeszedni magát, eszét, szívét bevetve harcolni megszerzett jogaiért. Ma is folyton bizonygatnunk kell természetes és magától értetődő jogunkat anyanyelvünkhöz, nemzeti hagyományainkhoz és a magyar iskolához is!

 Nem volt ez másképp 1848-49-ben sem.  Minden magát műveltnek tartó európai nemzet fejlődött, kiteljesítette nemzeti életét. És fejlődni szeretett volna a magyar nemzet is. Iparosodni, búcsút mondani a fejlődését akadályozó jobbágyrendszernek, s nagyobb beleszólást óhajtott saját sorsának alakításába. És persze virágzó magyar kultúrát akart teremteni itt, a Kárpát-medencében. De a császári érdekekkel mindez nem egyezett. Legfőképpen az nem, hogy Magyarországnak, a császár által jóváhagyott áprilisi törvényei szerint, saját hadserege is lehetett. A Habsburg Birodalom a szétesés küszöbén állt, s a császári család mindent elkövetett, hogy hatalmát megvédje, akár saját adott szavának semmibe vétele árán is!

  Mert bizony a 13 honvédtiszt, és forradalmunk többi mártírja, -akiknek a haláláról, de életéről, hősiességéről is- itt megemlékezünk, a császár, V. Ferdinánd parancsára tett esküt Magyarország szolgálatára. És az új császár, Ferenc József azért végeztette ki őket, mert esküjükhöz akkor is hűek maradtak, amikor a császári akarat már gyökeresen megváltozott.

  De miért nem hagyták el a magyar ügyet? Megtehették volna, hisz többségük származását tekintve nem volt magyar. Leiningen birodalmi német. Aulich Lajos Pozsonyban, Lahner György a felvidéki Necpálon, Schweidel József a dél-magyarországi Zomboron született német családban. Damjanich szerb volt, Knézich horvát. Lázár és Kiss elmagyarosodott örmény családból származott. Csupán Dessewffy, Kiss, Nagysándor, Török és Vécsey volt magyar származású, de egyedül Török Ignác született a mai Magyarország területén!

  Mindannyian hazájuknak tekintették és védték a minden oldalról szorongatott Magyarországot. Hittek abban, hogy nemcsak a magyar nemzet tagjainak, de a velük élő más nemzeteknek is jobb világ virrad fel a szabadságharc sikeres megvívása után!

  Nem forradalmárok voltak, hanem józan gondolkodású, realista császári tisztek, akik a magyar ügy szolgálata mellett kötelezték el magukat. Szabad akarattal, hűséggel, esküjük mellett kitartva.

  Méltósággal, a becsületes hazafi méltóságával fogadták a katonához méltatlan halált. Lelküket a vesztőhelyen minden bizonnyal megacélozta a tudat, hogy áldozatuk nem volt hiábavaló. Hisz az igaz ügynek győznie kell, még akkor is, ha a zsarnoki bosszú átmenetileg véres diadalát ünnepelheti.

  Nekünk, akik 171 év elteltével megemlékezünk a hős főtisztekről, az a feladatunk, hogy emléküket ébren tartsuk, tiszteletük soha meg ne szűnjön!

  És ne a „vak megszokás, a süket hivatal” hozza koszorúit emléknapjukon, ahogy Babits írta, hanem a valódi, szívből felbuzgó hazaszeretet és őszinte megbecsülésük érzése hasson át mindannyiunkat, akik itt most megjelentünk!  

Köszönöm a figyelmet!